Húsz éve járt Orosházán a magyar irodalom egyik legszínesebb alakja, Faludy György. Vagyishát többször is járt a városban, s abból két alkalommal engem ért a megtiszteltetés, hogy a rendezvények kvázi házigazdája, illetve moderátora legyek.
Nem is jutott volna eszembe ez a kellemes este az orosházi Petőfi Művelődési Központban, ha nem kapok egy emlékeztetőt. No nem a Facebooktól, Zuckerberg mester ekkoriban még csak egy nagyon kezdeti változatát hegesztgette későbbi szörnyszülöttjének, viszont a Google már nagyban repesztett. Szóval az értesítést a Google Photos küldte, ahol már hosszú ideje következetesen gyűjtögetem a fotóimat.
Mivel akkoriban már néhány hónapja megvolt ez a blog, illetve a jogelődje, a Kisvárosi webnapló (lényegében ugyanez a blog, csak éppen elég sok költözésen átesett – de nem több költözésen, mint mi az elmúlt húsz évben), úgyhogy található néhány infó mind erről a látogatásról, mind a faludys eseményről. A húsz évvel ezelőtti rendezvény azért is emlékezetes, mert egy fél napnál is többet tölthettem Faludy Györggyel, illetve feleségével, Fannyval.
Az volt ugyanis a kérésük, hogy az utazásukat a szervező intézmény biztosítsa. Ezért az önkormányzat sofőrjével utaztunk értük Budapestre, majd közösen jöttünk vissza (a visszautat természetesen már nem vállaltam be, ez a sofőr magányos projektje volt). Nagyon érdekes és tanulságos két óra volt az utazás, röpködtek a sztorik és a mély fejtegetések a hivatali Toyota utasterében, miközben én a hátsó ülésen a jegyzeteimet és az előre elkészített kérdésvázlatokat olvasgattam át talán ezredszer, igyekeztem ugyanis egy nem szokványos egy-másfél órát produkálni, annál is inkább, mert ez volt a helyi kultúranapi eseménysorozat záró rendezvénye, ráadásul a szervezők is a barátaim voltak, ekkoriban egy fiatal gárda csinálta az orosházi kultúrház menedzselését közhasznú társaság formában.
Magára a beszélgetésre természetesen nem emlékszem. Nem vagyok egy színpadi ember, főleg nem hasonlítanám magam különféle előadókhoz, viszont teljesen igaz sokak azon megállapítása, hogy őrült izgalom lesz úrrá az emberen közvetlenül színpadra (dobogóra, pódiumra) lépés előtt, aztán viszont gördülékeny párbeszéd alakul ki, annak ellenére, hogy a költő addigra már közel kilencvennégy éves volt és hát láthatóan nem volt fizikai képességei teljében – nem úgy a szellemi képességek, minden alkalommal képes volt megdöbbenteni élénk zsenialitásával, magabiztos gondolatcikázásaival a művészet, a filozófia és a tudomány területein.
A most talált fotók nagyobbik része az előadás után készült, az ugyancsak élményszámba menő dedikálásokkal, ami talán fárasztóbb volt a mesternek, mint maga a szereplés, de szerintem boldogan elbírt a feléje áradó szeretetcunamival. Hiszen minden aláíráshoz járt egy sztori egy közös ismerőssel, mi több, a nézők soraiban is akadt jónéhány olyan helyi értelmiségi, aki még az emigráció idején találkozott vele Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy itt a szomszédban, Nagy-Britanniában.
Faludy György két és fél év múlva, 2006. szeptemberében hunyt el, ezt követően még volt szerencsém több pódiumbeszélgetést vezetni vele, többek közt Orosházán is, Debrecenben is a híres Víg moziban, de a Hegyalja fesztiválon is igazi rocksztárnak kijáró ünneplés fogadta. Mi több, a tokaji és a rakamazi, de talán más Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplom megyei értelmiségiek jóvoltából ezen a szombaton láthatóan megugrott a napijegyek forgalma is, csak éppen ezek a fesztiválozók nem pálinkát csempésztek be a területre, hanem Pokolbéli víg napjaimat és más Faludy-műveket, dedikálás céljából – ezt volt az az időszak, amikor a szelfi és az autogramm egyszerre fejezte ki a rajongás tárgyát, mára már ez utóbbi nem igazán trendi dolog.
Szerencsére Faludy igen, mert Faludy örök, és bocsássatok meg a nyálas befejezésért, de mi az a húsz év, ami eltelt, a szabad szellem örökkévalóságához képest.
Alföldi blog 