Húsz év EU-fória és kijózanodás

Mondja, szerkesztő úr, mitől lesz jobb nekem az Európai Unióban? – valamiért nagyon megragadt bennem N. Ottó, az egyik Orosháza környéki roma kisebbségi önkormányzat vezetőjének akkor furának tűnő kérdése. Az eset pontban húsz évvel ezelőtt történt, az orosházi piactéren, ahol hatalmas bulit rendeztek április 30-án, néhány órával Magyarország (és kilenc másik ország) hivatalos csatlakozása előtt.

 2004. május 1-jén ugyanis tíz új ország és azok közel 75 millió lakosa csatlakozott az Európai Unióhoz. A 25 tagú Európai Unió immár egy olyan, 450 millió polgárt tömörítő politikai és gazdasági térség, amelyben ezentúl ott van három egykori szovjet tagköztársaság (Észtország, Lettország, Litvánia), a Szovjetunió négy volt csatlósa (Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovákia), egy volt jugoszláv tagköztársaság (Szlovénia) és két földközi-tengeri sziget (Ciprus és Málta).

Mi tagadás, zavarban voltam, Ottót szimpla ünneprontónak gondoltam, aki ezekben az eufórikus pillanatokban is az ördögöt festi a falra, vagy legalábbis egy pillanatra sem tudja kétségeit félretenni. Hiszen mi itt a kérdés: az áruk, a szolgáltatások, az emberek és a tőke szabadon mozog, van-e ennél magasztosabb jövőkép?

Akkor már több mint egy évtizede újságíróskodtam egy megyei napilapnál, illetve több helyi újságnál, rádiónál és valójában már untam is egy kicsit, hogy minden tudósítás azzal kezdődik, hogy a különböző fontos emberek megtippelték a lehetséges EU-csatlakozás dátumát, a szerkesztők imádták, sőt el is várták, hogy ez legyen minden miniszter, államtitkár, főosztályvezető dumájának a lényege. Persze a kilencvenes évek elejétől a kétezres évek elejéig felmerült egy csomó fals lehetséges csatlakozási időpont, mígnem végre bizonyossá vált, hogy 2004 lesz az a bizonyos dátum.

Nem tagadom, én nagyon sokat vártam ettől a csatlakozástól, habár a négy alapjogból nem sok minden érintett, legfeljebb a személyek (személyem) szabad mozgása, ennek ellenére abban bíztam, hogy sem kormányzati, sem helyi szinten fordulhat elő, hogy alattvalóként kezelik azt a polgárt, akire mindkét nagy oldal (emlékszik valaki, hogy akkoriban két nagy oldal volt?) hivatkozik. És persze soha többé nem lopják meg, mert bizony akkoriban is loptak tőlünk, csak diszkrétebben, hogy kevésbé fájjon. 

Azt most nem részletezném, hogy mi történt az elmúlt két évtizedben, de tény, hogy hatalmas csalódások értek bennünket, de ahogy mondani szokás, nem azért, mert csatlakoztunk, hanem annak ellenére. Mert sem az akkor uralkodó hatalmi elit, sem az őket váltó, nem élt a rábízott lehetőségekkel, mi több, az utóbbi, a jelenleg is uralkodó párt cinikusan Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezte el emberkísérletét. Az emberkísérlet olyan eredményes lett, hogy azok nagy része, akik népszavazáson mondtak igent a csatlakozásra, mára már kígyót-békát kiabálnak az európai közösségre és általában a nyugati értékekre, akárcsak abban az időben, amikor még piros nyakkendőt kellett hordanunk. Mi több, a keleti medvétől mindig is óvakodó magyar társadalom jelentős részét sikerült átprogramozni olyan nyilvánvaló tények ellenére, mint az ukrajnai agresszió.

De  remélt anyagi fejlődés is elmaradt a két évtized alatt ideáramlott fejlesztési források ellenére, és most nem ismételgetem az unásig ismert tényeket, hogyan váltunk a rendszerváltáskori éltanulóból sereghajtóvá, amelynek sok más mellett az egyik legláthatóbb jele az emberek szabad mozgása – akik azonban nem igazán akarnak visszafordulni, immár több százezren, ki az anyagiak, ki a szabadság miatt.

N. Ottó élete sem lett könnyebb, legalábbis úgy gondolom, nem korrumpálták, mert becsületes fiatalembernek gondolom ma is, akit szerintem nem tudtak behálózni a négyévenként esedékes szavazatokért cserébe. Azok élete, akiket képvisel, minden bizonnyal továbbra sem lett fényesebb, hiszen egyik alapjog sem változtat a sorsukon, mint ahogy a sok raklapnyi euróból sem jutott nekik, legalább egy kézzelfogható felzárkózási program formájában, legfeljebb választások előtt egy-két tányér meleg étel vagy néhány zsáknyi krumpli.

Úgyhogy ha most találkoznánk N. Ottóval, szégyenlősen eloldalognék, mert amit akkor a piactéren, a csatlakozási bulin a remek kilátásokról hadováltam, hát az őrült nagy baromság volt.

De nem azért, mert EU, hanem annak ellenére.

Magyar Péterről egyrészt, másrészt

Pont nekem ne legyen Magyar Péter-témájú bejegyzésem? Nagynehezen végre összehoztam, sokadik nekifutásra. Ami nem azt jelenti, hogy nem is akartam ilyet, arról van szó, hogy hiába született meg néhány értelmezhető sor, néhány órán belül annyira megváltoznak a dolgok, hogy újra kellett írnom és nem csak egyszer, kétszer, hanem február eleje óta, a kegyelmi botrány kirobbanása óta ez a helyzet. Szinte visszasírom a régi jó napilapos lapzártás időket, amikor ott és akkor voltak érvényesek a dolgok, a fejlemények már egy másik lapzártára tartoztak.

Az események azonban mára eljutottak arra a szintre, hogy már nem igazán számítanak a fejlemények, legalábbis már nem fordulhat elő, hogy a tegnapi fehér mára fekete és fordítva. Tehát itt az ideje megvizsgálni: kim is nekem Magyar Péter?

A rövid válasz az, hogy természetesen senkim, csupán ő az a fiú, aki hatalmasat rikkantott a tömegben, hogy de hiszen a király meztelen. Azaz neki valahogy elhitték, amit korábban mindenféle fura szerzetek mondogattak, csak éppen nagyon halkan vagy nem túl hitelesen. Az ő felkiáltása úgy tűnik, olyannyira célbe talált, hogy kitört az a bizonyos kacagás, ami a hiú és pökhendi király megszégyenüléséhez vezetett, majd látjuk, hogy bukás is lesz-e dologból.

Mint minden hasonlat, ez is sántít, mégis a NER megalakulását, majd folyamatos növekedését látva nem csak nekem jutott eszembe ez a mese, mely egyébként alapvetően Andersen-mű (A császár új ruhája), aminek számos feldolgozása született, végül “a király meztelen” vált szállóigévé. Arról persze nem szól a mese, hogy ez a kisfiú időközben Andersen világából átköltözik a spirituális világba és a megszégyenülési időszakban maga veszi át a kezdeményezést, mi több, enged az össznépi messiásvárás csábításának. Most abban a stádiumban vagyunk, hogy nem tudjuk, a Tisztelet és Szabadság (Tisza) párt társbérletbe vételével hogyan alakul a mesterterv, mindenesetre az építkezés meglehetős dinamikával halad: nagy hatású socialmedia-posztok, két tömegtüntetés, mozgalomalapítás, egyesület, végül párt… (hmmm, nem is tudom, mi a jó szó arra, ha valaki bevásárolja magát vagy bekebelez egy szervezetet, ráadásul csak órák múlva esett le, hogy a Tisza nem is a második legnagyobb magyar folyóra utal, hanem a Tisza Kálmánra, a boldog békeidők miniszterelnökére).

Eleinte azt gondoltam, az egész nem több, mint egy rossz dél-amerikai szappanopera, szerelemmel, ármánnyal és hatalmas összeeskövésekkel, Don Pedro és Donna Judit kalandjai a banánköztársaság hatalmi gépezetében Don Vito és Don Antonio rendszerével szembeszállva, mi több a március 15-ei első tüntetés előtt írtam is erről egy rövid kis szösszenetet. Figyelve a dolgokat, alapvetően most sem látom másként, habár a klasszikus szappanopera mellett más műfajok is beléptek a második évadra: dráma, disztópia, politikai thriller és persze van irónia is.

Természetesen egyik demonstráción sem vettem részt, azonban jó fotelforradalmár módjára követtem mindkét rendezvény streaming közvetítését. Mindkét alkalommal vegyes benyomásaim voltak, gondolom, mint mindenki másnak. Egyrészt lenyűgözőnek találtam a tömeget, másrészt megdöbbentett a rendezvény didaktikus formája, azaz egy hetedikesek által összerakott iskolai ünnepélyre emlékeztetett a forgatókönyv Nemzeti dallal, Varga Miklós Európájával és más, a Sláger és a Retro rádiók kínálatában található magyar slágerekkel, amik persze a jelenlévők és általában a hazai népesség nagyobb részének közel állnak a szívéhez, csupán az ilyen régi vágású öreg rockerek szerint vannak ezek túlhasználva. Meg aztán tegyük hozzá: még mindig jobbak, mint Kis Grofo, Mága Zoltán és társaik produktumai, akik jelenleg a kormányzó párt kulturális iránytűjén jelentik az északot. Némi módosítással ugyanezt éreztem szombaton a második demonstráció kulturális körítésében.

Magyar Péter megjelenése nem csak azért szórakoztat, mert Ludas Matyiként jól felbosszantja Döbrögi urat, hanem mert komoly fejfájást okoz a NER másik szeglete, az ellenzék soraiban, sőt a megmondóemberek számára is. Az elmúlt másfél évtizedben nem sok beszélgetés volt a független (vagy annak tűnő) rádió, tévé és podcast stúdiókban, ahol a résztvevők ne értettek volna egyet, legalább az alapkérdésekben. Az utóbbi néhány hétben azonban lám, az összeszokott véleménykánonok is szerte tartanak Magyar Péter-ügyben.

Mielőbb még mélyebbre sodródnék ebben az egyrészt-másrészt történetben, fontos hangsúlyozni, hogy mindenképpen pozitív jelenségnek tartom Magyar Péter felbukkanását, a februárban kirobbant kegyelmi botránynak talán ez volt a leghatékonyabb folytatása, hiszen nélküle valószínűleg már régen a Fidesz diktálná a kommunikációt és szuverenitásról, dollárbaloldalról (rubelnácik, ugyan miért nem jut senki eszébe?)és ki tudja még, milyen csacskaságokról folyna a közbeszéd, és persze gyermekvédelem címszóval intenzív buzizás folyna. Megtörtént, amire az elmúlt másfél évtizedben nemigen volt példa, elemzőül: már nem a Fidesz kommunikációs gépezete uralja a közbeszédet, hiába is próbálkoznak, a labda Magyar térfelén pattog. Pedig a Karmelita kreatívjai nagyon is keresik – és persze gyártják – a kompromatokat. (Azért van itt egy fura fejlemény: Ukrajna-ügyben olyat mondott, amit akár a Russia Today szerkesztői is diktálhattak).

A leggyakoribb kifejezés Fidesz-oldalról az áruló, amivel Magyart illetik és a maguk szemszögéből ez igaz is. Aki már látott maffiafilmet vagy sorozatot, illetve rendelkezik némi kriminológiai ismeretekkel, az tudja, hogy a leghatékonyabb eszköz egy ilyen szervezet felszámolására, ha soraikban akad egy vagy több pentito, azaz bűnbánó bűnöző. Habár a maffia párhuzam talán túlzó, de a hatalmi gépezet több eleme mutat némi hasonlóságot. A pentito fura szereplője ezeknek a történeteknek, így van ez esetünkben is: a kibeszélő vagy elbukik, vagy megüdvözül. Jelenleg úgy tűnik, az utóbbiról van szó, habár a Szervezet ilyen esetekben a családokat sem kíméli és lám: Varga Juditnak egy meglehetősen fura tévés produkcióban, a fő nyomorpornós Hajdú Péter kérdéseire kellett volt férjére vallania, amit nyilván nem örömmel tett meg. És ne feledkezzünk meg a Magyar-Varga gyermekekről sem, akik rövid és hosszú távon is fő áldozatai ennek a bűnbánásnak.

Ha nekem szegezné valaki a kérdést, hogy lennék-e Magyar Péter barátja vagy egyáltalán bármilyen ügyben megbíznék-e benne, a válaszom egyértelmű nem (no, nein, nyet) lenne, és nem azért, mert több mint tizenöt évvel fiatalabb nálam (vannak ennél fiatalabb barátaim is), illetve nem is azért, mert személyisége is messze távol áll tőlem. Viszont nem szívesen szívnám a levegőt olyan ember mellett, akinek figyelni kell az ujját, hogy mikor kattint a REC-gombra. Még érdekesebb kérdés, hogy szavaznék-e rá, mondjuk június 9-én – nos, erre nehezebb választ adni, hiszen felelős döntést hozni csak az aktuális tények birtokában lehet, s mivel a történések napról napra változnak, így csak aznap, a berni konzulátus előtt sorban állva tudnék erről biztosat mondani.

Mindenkinek megvan a maga dr. Keserűje – néhány gondolat Ványai Fehér József novelláskötetéről

Az irodalmi közvélemény nem igazán jegyzi a “legpunkabb borítójú szépirodalmi kötet” kategóriát, ennek ellenére én a közelmúltban belefutottam ebbe. Hát van annál csodálatosabb látvány, amikor Lenin (a punk) hosszú hajjal néz vissza ránk? Ráadásul baboskendőből hajtogatott fejpántot visel, a könyv címe hasonlóan ütős: Dr. Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt.

Két dolog miatt is felfigyeltem a tavalyi könyvújdonságra: megdobbant a szívem, mert nyilvánvalóan generációs élményről lehet szó, hiszen több mint negyven éve számomra is sokat mondott a két zenekari név (egész pontosan: Beatrice és P. Mobil), más kérdés, hogy mind Schuster Lóri, mind Nagy Feró mai ténykedése meglehetősen szánalmas, de ez most nem tartozik ide, végülis a hetvenes-nyolcvanas években azt tanultuk meg tőlük, hogy ne legyünk olyanok, mint amilyenek ők mostanság).

A másik ok a figyelemre az, hogy maga a szerző is ismerős, egy régi kolléga, Fehér József Dévaványáról, aki egy névazonosság miatt fel is vette szülővárosa (bocsánat, akkor még falu volt) nevét, így szerzőként Ványai Fehér Józsefként tekint ránk a hátlapról. Habár soha nem dolgoztunk egy szerkesztőségben, jól ismertük egymást, hiszen mindketten a Békés megyei közéletet kísértük figyelemmel más-más szerkesztőségek munkatársaiként, s egy-egy eseményen volt módunk beszélgetni, illetve olvasni egymás dolgait. Békés megye valamiért a literátus újságírók hazája, számos egykori kollégám neve cseng ismerősen az irodalmi közéletben, hogy csak a környezetemből említsek néhány nagy ászt: Kiss Ottó, Grecsó Krisztián, Haász János és persze egykori főnököm, Kőváry E. Péter, s ezek közé tartozott Fehér József is, akinek irodalmi munkássága nagyjából egyidős az újságírói ténykedésével.

Sajnos az 1960 és 1965 között született korosztály élményeit, életérzéseit nagyon kevés irodalmi mű mutatja be. talán Bayer Zsolt lehetett volna generációnk első nagy írója, ha nem fordul abba az irányba, ahol most is van (A Tündértemető a mai napig fontos olvasmány). Pedig ez egy fontos generáció, hiszen a Magyarországot másfél évtizede meghatározó Nemzeti Együttműködés Rendszere kopirájtja is korosztályunk néhány ritka díszpéldánya fejéből pattant ki, talán még negyven éve, egy-két álmatlan kollégiumi éjszakán, talán jóval később, néhány politikai pofon után levont következtetések alapján.

De Fehér József novelláskötete nem ezt vizsgálja, ez csak egy mellékszál volt a generációs élmény megértéséhez. Mindenek előtt az izgatott, hogy ki az ördög lehet dr. Keserű, talán maga Erdős Péter? Vagy egy megyei pártfunkcionárius? Kiderült hamar, már az első novellából, hogy nem, dr. Keserű egy kisvárosi főiskola tanár, akinek a tudomány átadása mellett fontos elkötelezettsége a szocialista erkölcs értékeinek képviselete és betartatása. (Mindenkinek megvan a dr. Keserűje, az enyémet például Csausz Vilmosnak hívták, aki alma materem, a sarkadi középiskola nagyhatalmú ura volt és hasonlókat gondolt a Mobilról és a Ricséről, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nap végén azonban megmutatta emberi arcát és a szocialista erkölcs rovására hajlamos volt az igazságosság javára billenteni a mérleg nyelvét).

Ványai Fehér József novellái nem csak generációsan és kulturálisan szólítottak meg, hanem a közös pontokra is ráismertem: szocializáció falun, az első tétova lépések a kisvárosban, koleszos élmények, az első pesti albérlet, őrült nyarak a szocialista tábor országaiban, csajozások, szóval sok minden eszembe jutott, mi több, egy kis inspirációt is kaptam, hogy előkotorjam azokat a fájlokat a Google és az Apple felhőrendszereiből, melyekben elmúlt hatvan évem legfontosabb élményeit igyekeztem megörökítani. Ha nem is a széles nyilvánosság számára, hanem azoknak, akiket zavarnak az egyre torzabb információk a hetvenes-nyolcvanas évekről, illetve magáról a rendszerváltásról és az azt követő évekről.

Pedro és Judit, azaz pénteken folytatódik a NERflix-szappanopera

Március 15-én kezdődik a NERflix legnépszerűbb sorozatának második évada. Mit jelent be vajon Pedro az általa összehívott tömegrendezvényen? Hogyan viszonyul ehhez Don Vito és Don Antonio? És hogyan reagál Donna Judit? A Pedro és Judit nézőszáma minden korábbi rekordot megdöntött, ezért a csatorna az eredeti tervekkel ellentétben nem kaszálta el a sorozatot.

Emlékeztetőül az első évad főbb történései: A képzeletbeli dél-amerikai ország fővárosában egymásba szeret két fiatal ambíciózus jogász. Pedro Hungero és Judit Vargas hamar összeházasodnak és karrierjük folyamatosan felfelé ível, miközben megismerik a korrupt banánköztársaság hatalmi elitjét, mi több, hozzá is idomulnak az ármánnyal, maffiaszerű világ működéséhez.

Judit karrierje ível feljebb, kinevezik igazságügyi miniszternek, többek közt hozzá tartozik a rendszer ellenfeleinek megfigyelése, többek közt újságírók, rendszerhez nem lojális vállalkozók is célkeresztbe kerülnek, de minisztersége alatt derül ki, hogy helyettese kenőpénzeket fogadott el a végrehajtó maffia vezetőjétől. Nem tudni, ezért, vagy más okból, de Don Vito, az ország teljhatalmú vezetője megfosztja rangjától és külföldre száműzi, azaz a Banánköztársaságok Uniója parlamenti frakcióvezetőjének jelöli.

Ám erről is le kell mondania, ugyanis kitör a kegyelmi botrány, mely rávilágít az ország árvaházainak drámai helyzetére, s amely komoly botrányt okoz az egyébként propagandával rövid pórázon tartott lakosságon, az ezért felelős Don Antonio Roganos ugyanis mindent bevet a párhuzamos valóság fenntartásáért.

Ez ellen lázad fel az utolsó részben Pedro Hungero, aki időközben elvált élete szerelmétől és három gyermeke anyjától. A férfi feltárja a rendszer működésének visszásságait és a rendelkezésére álló, még megmaradt csatornákon rövid időn belül nagy népszerűségre tesz szert, ezért még azt is meglebegteti, hogy pártot alapít és leváltja Don Vito és Don Antonio diktatúráját. Azonban bőven vannak kételkedők és a nézők számára sem derül ki hősünk igazi motivációja.

A második évad azonban választ ad mindenre, az első részt pénteken délután streameli a NERflix csatorna, kiderül többek közt, hogy mit tervez Pedro és egyelőre nem látható csapata és hogyan viszonyulnak ehhez a banánköztársaság urai, netán visszanyeri-e Donna Judit Vargas szerelmét. 

Minden kiderül a második évadból, természetesen a dél-amerikai szappanoperák meseszövése rendkívül változatos, így bármi megtörténhet ebben a képzeletbeli világban.

Mi az: barna és büdös, de jó a Földnek

Úgy tűnik, Magyarországon nem igazán kitörő lelkesedéssel fogadják a biohulladékgyűjtő rendszer bevezetését. Érvek ellene és mellette, saját tapasztalatok alapján.

Néhány hónapja meglehetősen hasznosnak és népszerűnek bizonyult az a bejegyzés, ami fő vonalakban próbálta meg megmutatni a németországi üvegvisszaváltó rendszert, amely nyögvenyelősen ugyan, de az idén odahaza is elindulni látszik.

Egy másik érdekes téma, a biohulladék bevezetése is egyre többször jön szembe, bár itt nem konkrétan a német modell megvalósulásáról lehet szó, azonban érdemes az itteni barna kukás rendszert némileg bemutatni. Annál is inkább, mert a téma egyébként is érdekel, hiszen fesztiválos környezetvédelmi programszervezőként alaposan kikupáltam magam többek közt hulladékgazdálkodásból is, mi több, itthon is hulladéknácinak számítok, ugyanis kínosan ügyelek  szelektív gyűjtés pontosságára: bio, csomagolóanyag (sárga zsák), papírhulladék, használt ruha, üveg és persze a kommunális hulladék – ide jön minden, ami máshová nem való.

Németországban, legalábbis a mi körzetünkben, hasonlóan a kialakulóban lévő magyar gyakorlathoz barna színű kukákban gyűjtik a biohulladékot, mely értelemszerűen élelmiszer-maradékokból áll, egész pontosan biológiailag lebomló szerves hulladékok, melyek magukban foglalják az ételmaradékokat, gyümölcs- és zöldséghéjakat, kávézaccot, teafiltereket, de ide tartoznak a kertészeti hulladékok is, például fűnyesedék, levelek, nyesedék. A biokukákba való gyűjtés és a biológiai hulladékok kezelése a németországi városokban és régiókban változhatnak, általánosságban azonban az organikus anyagok külön gyűjtése és komposztálása a fenntartható hulladékkezelés egyik fontos eleme a szövetségi köztársaságban.

Amitől a leendő magyarországi felhasználók tartanak, az valós probléma mindenhol, főleg nyári időszakban: a felhalmozott biohulladék nehezen elviselhető szagot áraszt, ami gondos előretekintéssel megelőzhető. Mindenek előtt arra kell törekedni, hogy már a lakásban is papír vagy lebomló műanyag zacskóba gyűjtsük a biohulladékot, sőt nem árt újságpapírral kibélelni azt, megelőzendő az átnedvesedést mind a lakásban tartott kis tárolóedényben (melyet nekünk a szolgáltató ajándékba küldött), mind a lenti biokukában.

Ahogy az erről szóló cikkekben láttam, Magyarországon zárható fedéllel oldják meg a szag terjedését, a mi szolgáltatónk más megoldást választott, ugyanis filteres fedelű kukákat kapnak a felhasználók, melyek viszonylag elfogadhatóan szűrik a kellemetlen szagokat, persze nem mindig, olykor elviselhetetlen bűzzónák alakulnak ki. Ez esetben a legcélszerűbb megoldás egy alapos mosás, akár egy autómosóban, már ha az ott dolgozók nem pampognak ezért, én eddig sikerrel jártam.

Ahol mi élünk (Baden-Württemberg tartomány, lörrachi járás) a biokuka szállítása ingyenes és önkéntes, azaz annak van ilyen edénye, aki igényli ezt és ezért nem kell külön fizetni (szemben a kommunális hulladék, illetve a papírhulladék elszállításával, melyeket meglehetősen borsos éves díjért szállítanak el). A kukásautó hetente jár, egyik héten a fekete, kommunális gyűjtőedényt ürítik, a következő héten a biót és így tovább, havonta egy alkalommal ürítik a kék papírhulladék-kukát, illetve ugyancsak havonta viszik el a sárga zsákokat, melyekbe a műanyag, fém és egyéb hulladékok kerülnek. 

Még annak is érdemes tehát megfontolnia a biokuka-használatot, akit hidegen hagynak a fenntarthatósági szempontok, hiszen annyival kevesebb hulladék kerül a kommunális szemetesbe, így kisebb lesz az év végi számla.

Az első tíz év a Fekete-erdőben

Ebben a posztban abszolúte magamról, magunkról írok, így hát saját idézettel kezdem.

“Az a helyzet, hogy inkább leszek boldog, kiegyensúlyozott kukás, mint frusztrált firkász. Természetesen a magyar értelmiségi attitűd megmarad, mára már az önkifejezésnek ezer módja van, s ezekkel élni is kívánok.”

Ezeket a sorokat szinte napra pontosan tíz éve írtam, néhány nappal azelőtt, hogy repülőre szálltunk és elfoglaltuk új otthonunkat 1300 kilométerrel odébb, a német-francia-svájci határ német oldalán, a Fekete-erdő déli részén. Ez azért is volt izgalmas az első napoktól kezdve, mert a földrajzi egység alaposan beleégett minden magyar agyába, hiszen már az ötödikes földrajz alapvetése, hogy honnan ered a Duna.

Visszatérve az idézetre: hát kukás ugyan nem lettem, de a jóslat megvalósult abban a tekintetben, hogy teljesen jól érzem magam régi hivatásom, az újságírás nélkül. A szakítás még abban az időszakban történt, amikor az Axel Springer az osztrák szélhámosnak, Heinrich Pecinának adta el érdekeltségei nagy részét, benne a tulajdonában lévő hét megyei napilapot, benne az én munkahelyemet, a Népújság Kft.-t, mely a Békés Megyei Hírlap és a Beol.hu kiadója volt. Akkor még szó sem volt Mészáros Lőrincről és különösen nem a KESMÁ-ról, viszont a rossz érzés megvolt, különösen azért, mert a helyi lapvezetés már elkezdte a becsicskulást a Fidesz helyi potentátjainak. Ennek akkor még nem direkt politikai okai voltak, hanem gazdaságiak.

Ez még egy másik hirdetési piac volt, nem az állam tömte a sajátjai zsebét, és még Rogán sem volt teljhatalmú ura a kommunikációnak, ezért a hirdetési bevételekért még mindenkinek meg kellett küzdeni, azonban egy olyan megyében (azóta már vármegyének hívják, különösen vicces szóösszetétel a Beol alcímében, hogy vármegyei online), ahol nincs látható gazdaság, egy hirdetői forrás maradt, a helyi és a megyei önkormányzatok intézményei. Ehhez azonban a helyi fideszes vezetők jóindulatára volt szükség, ezért egyre több apró kis kérés teljesült az ő részükről. Ez még nem volt a sajtószabadság direkt megsértése, azonban ezek nem bizonyultak túl biztató előjeleknek.

Viszonylag hosszas töprengés után végül megszületett a döntés. Előretolt helyőrségként Erika 2013. szeptemberében elutazott, tekintve, hogy számára már elő volt készítve a munkahely és a lakhatás, mi pedig Hédivel itthon maradtunk és fél év múlva, február közepén követtük.

Ötven évesen az ember már nem igazán rajong a változásért, különösen nem ekkora életmódváltásért, mégis biztató jelnek gondoltam, hogy nem sokkal landolásunk után egy igazi gyönyörű égi jelenség tárult elém, egy szivárvány, amit kedvező jelnek véltem.

Valójában így is lett, hiszen mindazokat a szorongásokat az elmúlt években sikerült legyőzni, amik akkoriban foglalkoztattak. Nincs egzisztenciális szorongásom, mert bár a magyar nyelvhez kötődő ismereteimet, képességeimet nem tudom direktben alkalmazni, viszont a középiskolában kitanult postás szakmát igen, még hogyha annak betanított részét űzöm, ugyanis kézbesítőként dolgozom egy alternatív terjesztőcégnél, ami természetesen nem egy karrier, de sosem voltam karrierista, viszont önálló munkát végzek jó levegőn, ráadásul mozgási szükségleteim is maximálisan teljesítve vannak.

Az első hónapok az akklimatizálódással teltek, azaz felfedeztük a csodálatos környéket gyalog, bringával és minden létező közlekedési eszközzel, emellett nyelviskolába jártam, ahol megszereztem a B1-es nyelvvizsgát és az állampolgársági vizsgához szükséges kurzust is elvégeztem, de ez természetesen csak lehetőség, EU-polgárként nem éreztem szükségét az állampolgárság megszerzésének, mint ahogy még most sem, pedig az előjelek, ugye, de most nem kívánok elmerülni az Orbán vs. EU témakörben, még ha nettó szégyent is érzek az úgynevezett “szuverenitás” és a köré hányt maszlag miatt.

Hédi a német iskolarendszerbe vetette bele magát, amit most nem részleteznék, hiszen ég és föld a különbség, a lényeg, hogy azonnal folytathatta saját korosztálya körében a tanulást, azaz másodikból másodikba került, igaz egy tanévet a szomszéd város iskolájába járt, ahol működött egy speciális nyelvi kurzus külföldi gyerekeknek. Aztán visszakerült a hauseni általános iskolába, majd ötödiktől az ugyancsak szomszédos Schopfheim városába járt nyolcadikig a Friedrich Ebert Gemeindeschule tanulójaként. Aztán jött egy év fodrásziskola, ám ez zsákutca lett, nem bizonyult elég jó útnak a szépségipar ezen szegmense, helyette beiratkozott a freiburgi Akademie für Kommunikation elnevezésű intézménybe, ami egyfajta átmenet a középiskola és a főiskola között, a tantárgyak közt szerepel például a marketing, a médiatechnika, illetve a fotódizájn és nagy bánatára van matematika is. Az első félévet sikerrel, jó rendű osztályzatokkal zárta.

Erika pár év németországi és svájci McDonalds után egy másik amerikai multinacionális vállalat, a Starbucks munkatársa lett, ahol az egyik helyi forgalmas kávéház beindítása és irányítása most a feladata, illetve a most decemberben indult másik új egység első lépéseiben is részt vesz. Tehát az igazi karriert ő tudhatja magáénak, mi pedig büszkék vagyunk rá.

Hihetetlenül gyorsan elillant ez a tíz év, de hát így van ez, ha az ember élete nem bővelkedik a cikk-cakkokban, a dolgok kiszámíthatók, azaz ahogy a helyiek mondják: kájnstressz. És most távol álljon tőlem, hogy nekiálljak önigazolni, illetve összehasonlítgatni az itteni és a magyar viszonyokat, aminek a vége egy jóízű O1G lenne, ami egyúttal egy hatékony, de olcsó fordulat, nem különböznék attól a sok propagandistától, akik miatt olyan mélyre süllyedt az a magyar újságírás, melyet egykor Kossuth Lajos, Ady Endre, Mikszáth Kálmán és sokan mások űztek mesteri módon – csak éppen az én fordulataim ellenkező előjelűek lennének, a “nyugatifényizmus” ugyanolyan ellenszenves, mint a “megafonizmus”.

Nagyjából a NER második korszakában, azaz 2015 körül számoltam le azzal az illúzióval, hogy valaha is lesz dolgom a magyar újságírással, ugyanis nem tudom elképzelni, hogy beüljek bármely egykori KESMA-lap (ha lesz ilyen egyáltalán) newsroomjába, de olyan helyen sem tudnék már dolgozni, ahol jelenleg is tisztességes munka folyik. Ennek egyszerű oka van: több mint ezer kilométer ma már nem akadály ahhoz, hogy bárki figyelemmel tudja kísérni a hazai viszonyokat, de akárhány órát töltünk az online térben, valójában csak egyfajta nagyképet láthatunk. De ahhoz, hogy az otthoni élet minden rezdülését követni tudjuk, alaposabban alá kell merülni ebben a sajátos NER-es életformában, aminek a kialakulása idején léptünk le, mintha bármit is tudtunk volna, bár azt sejteni lehetett, hogy ami következik, annak nem lesz jó vége. Arra akartam ezzel a tekergős körmondattal utalni, hogy ezek miatt az alámerülés-hiányok miatt nem igazán tudnám hitelesen bemutatni a magyar valóságot annak, aki nálam százszor jobban ismeri azt

Az eredeti terv néhány év volt, ebből lett mára tíz és lényegében nincs is rövidtávú terv a visszatelepülésre, néha elmerengünk azon, hogy nyugdíjas éveinket majd valamelyik élhető magyar régió, például a Balaton-felvidék vagy az Őrség egy nyugalmas pontján töltjük el, élvezve a német és részben svájci, meg persze egy kicsit a magyar nyugdíjak kvázi biztonságát, online kapcsolatban állva a németországi és Egyesült Államok-beli unokákkal, akik most még nem léteznek, de gyermekeink mozgását figyelve nagy valószínűséggel ebben a két országban folytatódik a Korbely-család sztorija, Erik ugyanis Washington államban él amerikai feleségével hosszú ideje, Hédi pedig láthatóan már ebben a közegben érzi magát komfortosan.

Petőfi életműdíj 2023 – mit adott nekünk Hobo?

Belefér-e, hogy a kormánymédia esztrádműsorral és Vidnyánszki Attilával ünnepli az idei Petőfi zenei életműdíjas Hobót, azaz Földes Lászlót? A kérdés csak a mai kultúrharcos, kiélezett magyar valóságban nehéz, szerintem a válasz egy egyértelmű igen.

Forrás: MTVA

Földes Lászlóhoz az én úgynevezett buborékomon belül lévők is többféleképpen viszonyulnak a rajongástól egészen a teljes elutasításig. Én valahol a kettő közöt tanyázok, hiszen kulturális szocializációmban fontos szereplő volt a Hobo Blues Band, illetve az annak nyomán feltáruló új világ: a Rolling Stones, a beatnik irodalom, a Mozgó Világ, a Kex, egy másféle, azaz nem tankönyvízű József Attila, Villon, Faludy György, a Doors, Viszockij és a lista korántsem ért véget. Persze azoknak is igazat kell adnom, hogy mi lett volna, ha mindezeket más mutatja meg nekünk, ki tudja, talán egy más fókuszú szemüvegen át másként látjuk mindezeket és akkor egy másfajta – talán jobb – lett volna az összkép annak idején.

Számomra a Hobo-életmű egy hullámzó, több évtizedes folyam, melynek brutális erejű kezdete volt az első koncertek időszaka, az első két lemez, majd néhány kevésbé érdekes lemez, de hatalmasat ütött a Vadászat, melyet én a mai napig az egyik legjobb magyar konceptlemeznek gondolok (ami mellesleg az idén negyven éves és a napokban újra megjelenik, állítólag remek remastereléssel). Ugyancsak kiemelkedik még néhány szólóalbum, illetve a kollaborációk a Ghymes és a MÉZ zenekarokkal, különösen az előbbit hallgattam nagyon sokszor, kár, hogy a Spotify-on nincs fent, természetesen más csatornán simán el lehet érni és ott vannak még olyan oldschool dolgok mint például a lemez, a CD vagy a kazetta.

Az újabb dolgok közül nem sok mindent hallgattam meg alaposabban, valójában csak a Bob Dylan-albumot, illetve a Hé Magyar Joe-t játszottam le viszonylag sokszor, s bár egyik sem lett az adott év lemeze, szerintem méltóak, hogy részei legyenek a gazdag és minőségi Hobo-életműnek.

Ki vagyok én? – már az első lemezen kereste az identitását a magyar rock akkori fenegyereke és ez az önmeghatározási folyamat azóta is tart: énekes, színész, szövegíró, író, bohóc és így tovább. Ennek a folyamatnak fontos része, s erre nagyon ügyelt, talán már túl kínosan is, hogy soha ne lehessen besorolni egy politikai oldal, egy ideológiai tábor vagy más halmazok szereplői közé.

Ennek jegyében most az “egyik” oldal szerint kollaboráns, mert a Nemzeti Színház társulati tagja, Vidnyánszki Attila barátja és soha nem mondta, hogy O1G, viszont nem hiszem, hogy a NER-vallás hívei odalennének azért az öreg csavargóért, aki az angolszász kultúra megszállott igehirdetője és nem jár focimeccsre.

A meglehetősen meghatározhatatlan státuszú Petőfi rádió és tévé a tavalyi Petőfi Zenei életmú díjat neki adományozta és ezt nagyon jól tették. MInt ahogy Földes László is nagyon jól tette, hogy elfogadta, átvette ezt a díjat és maga is részese lett annak a gálának, amit a hétvégén mutattak be a Duna tévén és ennek kedvéért odáig elmentem, hogy letöltöttem a Médiaklikk appot és az adás másnapján megnéztem a show-t,

Alapvetően a produkció megfelelt az ilyen tisztelgő események forgatókönyvének, például nekem az a Led Zeppelin-gála jutott eszembe, amikor egy magas USA-kitüntetés kapcsán tartottak ilyen eseményt. Voltak feldolgozások feltörekvő és neves idősebb pályatársak részvételével (többek közt Takáts Tamás, Charlie, Freddy, Gubik Petra, Horváth Charlie, Csík Zenekar és mások), szavalatok (Bodrogi Gyula, Gáspár Sándor) és persze szóbeli üdvözlések (a már említett Vidnyánszki Attila, aki nem mellesleg ezen a gálán szenvedett könnyebb balesetet a későbbi sajtóhírek szerint, illetve tankcsapdás Lukács László, aki elmondta, hogyan motiválta punk and roll-karrierjét Hobo blues bandje és Németh Alajos Lojzi, aki átadta az elsmerést) És persze voltak táncosok, varieté, esztrád, de hát a Hobo Blues Band már a nyolcvanas években kiadott ezzel a címmel egy albumot, ami számomra nem lett kedvenc, de akkoriban rossz idők jártak a tradicionális blues-rock muzsikára, mindent vitt az új hullám.

Hobo és Charlie a hetvenes években – forrás Fortepan

A bevezetőben feltett kérdésre nem csak a kultúrharc kárainak enyhítése miatt érdemes igent mondani, hanem mert nagyon fontos életműről van szó, nem csak azért, mert generációk sora nőtt fel a munkáin, hanem az elmúlt négy és fél évtized zenésznemzedékeire is nagyban hatott, mint ahogy ez más művészeti ágakra is igaz. Ennek megfelelően Hobo egyfajta intézmény, aki mindenkié, és még ha volna is szándék a kisajátítására (ezt nem vettem észre, de lehet, hogy nem voltam elég szemfüles), az mindkét oldalról helytelen.

Hiányérzet természetesen bőven akad, például olyan zenész- és alkotótársak, mint Deák Bill Gyula vagy Tátrai Tibor (őket azért emelem ki, mert fontos részük van a Vadászat létrejöttében és szárnyalásában). Sajnos a többiek igazoltan hiányoznak, a régi csapatból már a felhők közt muzsikál Póka Egon, Körös József, Szénich János és Döme Dezső is, reméljük, a többiek okoznak még jónéhány kellemes percet – no nem ilyen esztrádműsor, hanem sok-sok igazi rock and roll buli és persze hangulatos irodalmi est keretében.

Itt megnézheted a teljes műsort

Húsz éve Faludyval ünnepelték a Magyar Kultúra Napját Orosházán

Húsz éve járt Orosházán a magyar irodalom egyik legszínesebb alakja, Faludy György. Vagyishát többször is járt a városban, s abból két alkalommal engem ért a megtiszteltetés, hogy a rendezvények kvázi házigazdája, illetve moderátora legyek.

Nem is jutott volna eszembe ez a kellemes este az orosházi Petőfi Művelődési Központban, ha nem kapok egy emlékeztetőt. No nem a Facebooktól, Zuckerberg mester ekkoriban még csak egy nagyon kezdeti változatát hegesztgette későbbi szörnyszülöttjének, viszont a Google már nagyban repesztett. Szóval az értesítést a Google Photos küldte, ahol már hosszú ideje következetesen gyűjtögetem a fotóimat.

Mivel akkoriban már néhány hónapja megvolt ez a blog, illetve a jogelődje, a Kisvárosi webnapló (lényegében ugyanez a blog, csak éppen elég sok költözésen átesett – de nem több költözésen, mint mi az elmúlt húsz évben), úgyhogy található néhány infó mind erről a látogatásról, mind a faludys eseményről. A húsz évvel ezelőtti rendezvény azért is emlékezetes, mert egy fél napnál is többet tölthettem Faludy Györggyel, illetve feleségével, Fannyval.

Az volt ugyanis a kérésük, hogy az utazásukat a szervező intézmény biztosítsa. Ezért az önkormányzat sofőrjével utaztunk értük Budapestre, majd közösen jöttünk vissza (a visszautat természetesen már nem vállaltam be, ez a sofőr magányos projektje volt). Nagyon érdekes és tanulságos két óra volt az utazás, röpködtek a sztorik és a mély fejtegetések a hivatali Toyota utasterében, miközben én a hátsó ülésen a jegyzeteimet és az előre elkészített kérdésvázlatokat olvasgattam át talán ezredszer, igyekeztem ugyanis egy nem szokványos egy-másfél órát produkálni, annál is inkább, mert ez volt a helyi kultúranapi eseménysorozat záró rendezvénye, ráadásul a szervezők is a barátaim voltak, ekkoriban egy fiatal gárda csinálta az orosházi kultúrház menedzselését közhasznú társaság formában.

Magára a beszélgetésre természetesen nem emlékszem. Nem vagyok egy színpadi ember, főleg nem hasonlítanám magam különféle előadókhoz, viszont teljesen igaz sokak azon megállapítása, hogy őrült izgalom lesz úrrá az emberen közvetlenül színpadra (dobogóra, pódiumra) lépés előtt, aztán viszont gördülékeny párbeszéd alakul ki, annak ellenére, hogy a költő addigra már közel kilencvennégy éves volt és hát láthatóan nem volt fizikai képességei teljében – nem úgy a szellemi képességek, minden alkalommal képes volt megdöbbenteni élénk zsenialitásával, magabiztos gondolatcikázásaival a művészet, a filozófia és a tudomány területein.

A most talált fotók nagyobbik része az előadás után készült, az ugyancsak élményszámba menő dedikálásokkal, ami talán fárasztóbb volt a mesternek, mint maga a szereplés, de szerintem boldogan elbírt a feléje áradó szeretetcunamival. Hiszen minden aláíráshoz járt egy sztori egy közös ismerőssel, mi több, a nézők soraiban is akadt jónéhány olyan helyi értelmiségi, aki még az emigráció idején találkozott vele Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy itt a szomszédban, Nagy-Britanniában.

Faludy György két és fél év múlva, 2006. szeptemberében hunyt el, ezt követően még volt szerencsém több pódiumbeszélgetést vezetni vele, többek közt Orosházán is, Debrecenben is a híres Víg moziban, de a Hegyalja fesztiválon is igazi rocksztárnak kijáró ünneplés fogadta. Mi több, a tokaji és a rakamazi, de talán más Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplom megyei értelmiségiek jóvoltából ezen a szombaton láthatóan megugrott a napijegyek forgalma is, csak éppen ezek a fesztiválozók nem pálinkát csempésztek be a területre, hanem Pokolbéli víg napjaimat és más Faludy-műveket, dedikálás céljából – ezt volt az az időszak, amikor a szelfi és az autogramm egyszerre fejezte ki a rajongás tárgyát, mára már ez utóbbi nem igazán trendi dolog.

Szerencsére Faludy igen, mert Faludy örök, és bocsássatok meg a nyálas befejezésért, de mi az a húsz év, ami eltelt, a szabad szellem örökkévalóságához képest.

Fiatal reménységek és öreg harcosok egy listán – ez a 2023-as Spotify-statisztikám

Az évvége egyik csalhatatlan jele a Spotify Wrapped megjelenése a profilunkban, vagyis a népszerű streaming platform megosztja veled a rólad készített információk esszenciáját.

Nem én vagyok az egyetlen, aki először csodálkozik a kijött eredményen, majd talál valami magyarázatot, hogy mi miért alakult így a Spotify algoritmusának statisztikájában. Mindenek előtt azért jönnek ki falsnak tűnő eredmények, mert nem csak ezen a platformon hallgatunk zenét, hiszen ott van még a YouTube, a Bandcamp, a Soundcloud és minden más, és persze az offline világ termékei, lemez, kazetta, CD és persze az mp3 fájlok a tárhelyeken.

Ezen túl a felhasználók nagy része – sajnos erre én is hajlamos vagyok – hagyja magát a Spoftify ajánlórendszerével sodródni, így fura dolgok sülhetnek ki, hiszen tudjuk, hogy a svéd startupból lett globális világcég rendre manipulálja a lejátszási listákat annak megfelelően, hogy minél kevesebb jogdíja kelljen fizetnie. (Szakemberek szerint nem összeesküvés-elmélet, hogy egyre nagyobb szerepet kap a dalszerzésnél a mesterséges intelligencia, hiszen akkor megoldódik a jogdíj kérdése is).

Az én idei listám ezúttal is meglehetősen fura, de vannak mentségeim. Kolibri és Hundred Sins dalát (Zárószám) tényleg kedvelem és gyakran kínálta lejátszásra a Spotify, én pedig nem tekertem túl, egyébként is a modern mai magyar popzene egyik alapvetésének tartom. Az igazi meglepetés látszólag a Bermuda nevű duó, akikről sokáig nem is tudtam, hogy léteznek, illetve nem ismerem a munkásságuk nagy részét, csupán a Szerb Antal regénye, az Utas és holdvilág által inspirált albumot, azt viszont sokszor meghallgattam. Nem csak a remek zene, hanem az összekötő szövegek miatt is, melyet két remek színész, Dobos Evelin és ifj. Vidnyánszky Attila adnak elő (a színésznő egyébként éppen ezekben a hetekben játszotta parádésan a Tündérkert sorozat egyik főszerepét, Horváth Annát, Bátori Gábor fejedelem feleségét a Tündérkert című sorozatban).

Mivel sokszor meghallgattam, illetve többeknek meg is mutattam, ezért nem véletlen, hogy ilyen előkelő helyre került egyszerre három szám is Kolibri dala után és Iggy Pop előtt az ötös listán.

Kedvenc műfajom az idén is a rock, mégpedig 6439 dal meghallgatása alapján – ezeket 2562 előadótól. Ami rossz arány, ugyanis nem tükrözi azt a törekvésemet, hogy minél több albumot hallgassak lejátszási listák helyett, például az 1001 Album generátor napi ajánlatait is a Spotify-ra irányítottam.

A kedvenc előadók listája meglehetősen változatos, nem is publikáltam máshol, ugyanis kritikára, de legalábbis magyarázatra szorul: Bermuda, Cseh Tamás, Serge Gainsbourg, Iggy Pop és a Doors. A Bermuda egyértelműan az Utas és Holdvilágnak köszönhető, Cseh Tamás pedig annak, hogy szeptemberben egy hosszasabb terepmunka unalmát és monotóniáját azzal űztem el, hogy időrendi sorrendben végighallgattam az életművet. Serge Gainsbourgot az 1001 Albumnak és Melody Nelsonnak köszönhetem, az 1971-es albumról nem nagyon tudtam semmit agészen addig, míg a random ajánló elém nem dobta, én pedig agyon nem hallgattam. Iggy Popnak régi tisztelője vagyok és új lemeze elnyerte a tetszésemet, a Doors pedig sokféle csatornán jött szembe, például az algoritmus is gyakran felkínálja, illetve egy új koncertlemezét is meghallgattam többször.

MIvel podcastokat más csatornán hallgatok 99 százalékban, az értékelés ezen része nem releváns, legfeljebb néhány hangoskönyvet hallgattam meg idén is ezen a platformon, így azt szóba hozni sem érdemes.

A rendszer azonban nem csak statisztikát készít, hanem létre is hoz egy száztételes lejátszási listát a kedvenceidről, amit bármikor meghallgathatsz, belebonyolódva a saját magad és persze a Spotify által szőtt zenei halászhálóba.

A Flex, ami nem idegesíti a szomszédot – így működik a Google öreg számítógépeket feltámasztó operációs rendszere

Leharcolt öreg számítógépek milliói pihennek különböző fiókokban, sufnikban és raktárakban, ahhoz már lassúak, hogy használjuk őket eredeti operációs rendszerükkel, de kidobni nincs szívünk . Mi lenne, ha újra hadra foghatnánk a jó öreg laptopot vagy asztali gépet?

Eredetileg nem is állt szándékomban kipróbálni a Google Chrome OS Flex operációs rendszert, ám nem tudtam ellenállni a csábításnak, olyan ez nekem, mint valami izgalmas felfedezőút, mely ráadásul praktikus is, hiszen az elavult, akár évtizedes komputerek új életre kelnek.

Így volt ez jópár éve a Linux Mint, illetve a Linux Peppermint esetében is, igaz, hogy azóta váltottam és hagytam magam betagozódni az Apple-ökoszisztémába, természetesen azonban nem kizárólagosan, digitális életemben továbbra is jut hely bőven a Google-nak és a Microsoftnak és persze sok más szereplőnek.

A Google Chrome OS nem új dolog, azonban igazán az Egyesült Állomákban vált elterjedtté, ott is elsősorban az oktatási piacon. Használata egészen tavalyig speciális hardverhez, azaz Chromebookhoz vagy Chromeboxhoz volt kötve, ám 2022-ben a Google elkészítette a Flex verziót, amely bármely eszközön, PC-n és Mac-rendszereken egyaránt fut.

Gondolhatnánk, nem nagy ügy egy újabb operációs rendszer megjelenése a piacon, még ha az ingyen is van, hiszen ott van a Mac OS, illetve az egyre jobb minőségű Windows, ingyenes alternatívának pedig ott vannak a különböző Linux-verziók, melyeket elsősorban nonprofit szemléletű alkotóik mára már a számítástechnikában kevésbé jártas felhasználók számára is könnyedén használhatóvá tették.

Mi értelme van hát egy újabb alternatív rendszernek? Nagyon is sok, ugyanis szinte minden háztartásban található egy vagy több olyan asztali vagy hordozható számítógép, melyeken kifogott az idő vasfoga és egyre lassabbá válnak, illetve működésük több szempontból sem megbízható. Erre lehet megoldás a Chrome OS Flex, mely életet lehel azokba a gépekbe is, amelyek már túl vannak fénykorukon.

Mivel nem végzek túl bonyolult műveleteket, teljesen megfelelnek a több éves számítógépek, annál is inkább, mert nagyon sok műveletre teljesen alkalmas az iPad Pro. Jelenleg egy 2014-es MacBook Pro a fő gépem, de tartaléknak megőriztem a Lenovo Thinkpad L430-ast. A gép meglehetősen öregecske, az Intel i3-as processzora fut rajta és mindössze négy gigabájt RAM memória került bele annak idején, melyet nem is bővített senki az évek során, jó ideje kihasználatlanul feküdt a fiókban.

Egészen keddig, amikor a borongós, esős idő nem tett lehetővé semmilyen kültéri programot, dolgom sem nagyon volt, ezért úgy gondoltam, ideje újra utánaolvasni a Flexnek, amiről az utóbbi napokban, hetekben rengeteg cikk jelent meg.

Magyar nyelvű leírást nem sokat találtam, viszont a Chrome hivatalos oldán rendkívül áttekinthető szócikk található, így nem okozott gondot az első lépés, a telepítő USB-stick elkészítése. Ehhez nincs szükség másra, mint egy nyolc gigás vagy nagyobb pendrájvra, illetve arra, hogy bármilyen platformon nyissuk meg a Chrome böngészőt és telepítsük rá a Chromebook helyreállító segédprogram bővítményt. Ez lépésről lépésre bemutatja, hogy állítható elő a telepítőstick.

Ha mindez kész, jöhet a telepítés: mindenek előtt be kell jutni a számítógép úgynevezett BIOS-rendszerébe (általában valamelyik funkcióbillentyű, többnyire az F2, F9, F10, F12, ez gyártónként, sőt szériánként váltakozhat). Ha sikerül, be kell állítani, hogy gépünk az USB meghajtóról induljon el a következő indításnál, ha ez sikeres, meg is jelenik a logo: Google Chrome OS Flex.

A bejelentkező oldalon választhatunk nyelvet és billentyűzetet és innentől fogva a rendszer telepíti magát. Hol vannak már azok az idők, amikor fél napba került egy Windows – mondjuk 95 – telepítése és bizony gyakran szakember segítségére volt szükség. Néhány percig tart csupán a rendszer feltelepülése, majd újraindítás után jöhet az ismerkedés, illetve a rendszer belakása.

Az első csalódás már a feltelepüléskor ért, ugyanis míg az alternatív oprendszer, a Linux különböző verziói simán képesek arra, hogy “társbérletben” működjenek, azaz megosszák a gépet egy másik rendszerrel, például a régi Windows-zal, a Chrome OS mindent letakarít, ezért célszerű gondoskodni az esetlegesen fontos adatok mentéséről, habár manapság már elég ritka az olyan adat, amiről nem őriz másolatot valamelyik felhőszolgáltató, akár több is. De ki tudja, néhány éve egyik neves forgatókönyvírónk laptopját lopták el és kiderült, hogy a mester nem helyezett el másolatot aktuális munkájáról sem egy fizikai, sem egy online tárhelyen.

A Google Chrome OS alapvetően egy online munkavégzésen alapuló rendszer, a Flex pedig még inkább, hiszen a hardveres feltételek híján – azaz mivel nem speciális Chromebook gépeken fut, arra sincs lehetőség, hogy androidos applikációkat telepítsünk, ahogy ez az előbbiek esetén lehetséges. Ám manapság nagyon ritka, hogy ne legyünk online, ha másképp nem, a mobilunk képes hotspotot szolgáltatni. Ám ha mégsem, akkor is lehetőség van az alapvető műveletek – szövegszerkesztés, táblázatkezelés, képszerkesztés és sok minden más – offline elvégzésére, mint ahogy különböző szórakoztató funkciók is a rendelkezésünkre állnak az olvasástól kezdve a filmnézésen át a játékig, persze ha gondoskodtunk az ehhez szükséges letöltésekről.

Aki természetesen bonyolultabb, erőforrásigényesebb műveletekre használja a számítógépét, illetve speciális programokat is kénytelen működtetni, az természetesen maradjon a jól bevált Windows, illetve MacOS rendszereknél, ám tartalék gépnek, illetve átlagos felhasználói, például tanulást segítő eszköznek bőven elég, általa akár több évre is eltolhatunk egy nagyobb gépbeszerzési beruházást.

A háromnapos teszt során nem is használtam más számítógépet, csak természetesen mobilt és néha iPadet, és nem is éreztem hiányát semminek, amit a MacOS-rendszerű laptopom ne tudna. Érdekes megoldás, hogy néhány, alapvetően webes alkalmazás appként viselkedik, a Google alkalmazásai, például a Gmail, a Docs, a Táblázatok, a YouTube stb. mellett a WordPress és a a Spotify is, ezzel talán a böngésző terhelése kisebb, bár maguk az “appok” is a Chrome böngésző alatt futnak.

Néhány óra használat alatt nem igazán lehet átfogó tesztet készíteni, nem is igazán ez a célom, azt hiszem az átlagfelhasználó számára eleget láttam és tapasztaltam ahhoz, hogy leírjam: ha porosodik otthon egy öreg laptopod vagy asztali géped, megér egy próbát a telepítés. Olyan fílinged lesz, mintha új gépet vásároltál volna, holott nulla forintból megúsztad ezt a kalandot, csupán egy-két órádba kerül az egész.

A Chrome OS Flex azért is lehet sikeres a régi gépek új életre lehelése frontján, mert míg a Linux Mint – egyszerűsége ellenére – sokakat visszatarthat a pingvines rendszer köré szőtt legendák miatt, addig a Google-ökoszisztéma mindenki számára könnyedén használható, legyen az telepítés, beállítás, illetve bármilyen tevékenység – a működési logikája nem sokban tér el egy androidos telefontól, leszámítva a hardverek eltérő jellegét. Vannak hátrányai is, főként a már említett böngészőközpontúság: ha egy bizonyos alkalmazás nem érhető el webes formátumban vagy Chrome-bővítményként, akkor le kell mondanunk a használatáról, legalábbis a Chrome OS Flexen.

Természetesen nem ez lesz innentől az első számú munkaterületem, viszont nyugodt szívvel csukom le az öreg Thinkpad tetejét, hiszen van egy korrekt, megbízható tartalék gépem a fiókban, amit bármikor elő tudok kapni bármilyen vészhelyzet esetén, legyen az meghibásodás vagy éppen akkor, ha valakinek sürgős gépsegélyre lenne szüksége. Persze azért előfordul majd, hogy bizonyos időközönként előkerül a fiókból és letöltöm a frissítéseket, hiszen a Google ígérete szerint ezeket is rendszeresen megkapja majd a rendszer.