Amikor közel két évtizede Faludy Györggyel csináltam pódiumbeszélgetést az orosházi művelődési házban, megjelent egy tudósítás valamelyik helyi lapban és egyebek közt az volt olvasható, hogy a kérdező egy kicsit meg volt illetődve.
Teljesen precíz helyzetértékelés volt és azért jutott eszembe, mert múlt hétfőn délután újra átéltem ezt. Pedig teljesen más volt a helyzet, ugyanis a helyszínen kívül mind a kérdezett személy, mind a közönség mértéke más volt: Faludy helyett Haász János volt a vendég, a közönség pedig a könyvtár olvasótermében nem egészen két tucatnyi vendég volt – ami szerintem mellesleg nem rossz nézőszám egy kortárs alkotó esetében.
A nyár elején találta ki Buzai Csaba, a város könyvtár igazgatója, hogy csinálni kéne egy könyvbemutatót Haász Jánossal, akinek márciusban jelent meg a harmadik kötete Apám óriás lesz címmel. 22 novelláról van szó, melyek nagyobb része összekapcsolódik: remek gyulai életképek a nyolcvanas évekből, persze a jövőre is kitekintve.
Örömmel mondtam igent még a felvetés idején, azonban számos tényező akadályozta az alkalmas időpont kiválasztását, leginkább az én fizikai távollétem, hiszen mi ritkán utazunk Magyarországra, Haász viszont a Budapest-Gyula vonalon mozog rendszeresen. Így tehát augusztus utolsó előtti hete lett a kijelölt időpont, azonban a vége azért nem stimmelt, mert János Orfűren utazott a Kispál on Orfű fesztiválra, a híres Kispál-reunionra, mi pedig a lányommal Szegedre, megnéztük a SZIN fesztivál harmadik napját, mert sajnos csak erre volt idő.
Végül maradt a 22-e, hétfő: addigra biztonságosan Orosházára érünk (vasárnap kora délután már a családdal ebédeltünk), János pedig Gyuláról Budapestre menet útba tudja ejteni Orosházát.
Csaba azért gondolt rám, mert tudta, hogy Jánossal jó barátságban voltunk/vagyunk, ugyanis évekig mindketten a Békés Megyei Nap munkatársaiként dolgoztunk, majd ő 2001 körül Budapestre került, ahol a Népszabadság szakújságírójaként szerzett tapasztalatokat, majd ezt folytatta az Indexnél, ahol idővel a gazdasági rovat vezetője, majd főszerkesztő-helyettese lett. Az Index-sztorit ismerjük: két évvel ezelőtt a hatalom rácsapott arra a nagyvadra, melyet korábban még csak száját nyalogtva, mohón kerülgetett.
János a felmondott csapattal tartott és egyik alapítója lett a Telex.hu-nak, aminek jelenleg is munkatársa, közben pedig ontja szépirodalmi munkáit. Ez már a harmadik kötete, előtte két skandináv gyermekverseket tartalmazó kötetet jelentetett meg de persze korábban számos folyóirat és gyűjtemény is közölte a műveit, elsősorban novellákat. Mindez természetesen számomra nem volt újdonság, hiszen a Napnál is ismert volt, hogy egy újabb irodalmárunk lett János belépésével a kilencvenes évek végén. A mi kis műhelyünk tagja volt ugyanis hosszabb rövidebb-ideig Grecsó Krisztián, Kiss Ottó, illetve mindvégig a Bod-fivérek, Péter és Tamás, és persze maga a főnök, Kőváry E Péter, aki elsősorban szociográfiai típusú munkákkal járult hozzá a magyar irodalomhoz.
A felkészülés első része a kötet megszerzése volt, természetesen e-bookban, majd végigolvastam a novellákat, illetve a szöveg mellé megnyitottam egy jegyzetfájlt és olvasás közben leírtam néhány gondolatot, illetve ha bárhol eszembe jutott valami, a telefonomon nyitottam meg ugyanezt a fájlt és oda pötyögtem be néhány gondolatot.
A könyv egyre inkább behúzott (és ez nem gesztus a szerző felé, tényleg), és már nem munkadarabként tekintettem rá, hanem egy szellemi kalandként, amit nem kötelességből olvasunk el, hanem mert érdek nélkül szép, ahogy mondani szokás (gondolom, nem én vagyok az első újságíró, kritikus, színpadi moderátor, aki csak úgy csinált, mintha olvasta volna azt, amiről éppen beszél és kérdez és milyen jól tettem, hogy eltértem ettől a gyakorlattól) A visszajelzések alapján másoknak is hatalmas generációs élmény volt a könyv novelláinak végigolvasása, és nekem is, annak ellenére, hogy 11 évvel idősebb vagyok a szerzőnél: nekem is bevillant, amikor apám az udvaron forgatja az antennát Nagyvárad, illetve Újvidék felé, ahonnan a jugó tévé jött. Utóbbi felé azért, mert annak idején Jugoszlávia egy kicsit már nyugat volt, a román tévé pedig azért volt érdekes, mert minden hétfőn magyar adás volt a királyi tévében soha nem látott régi magyar filmekkel.
De nem csak ezért volt generációs élmény nekem az Apám óriás lesz, hanem azért is, mert a Prodigy című novella, mely arró szól, hogyan nem jutott be a főhős a Szigetre arra a Prodigy-koncertre, amit végül a zenekar visszalépése miatt nem tartottak meg. Én viszont felidéztem egy remek emléket, életem első és utolsó David Bowie-koncertjét, melyet ugyanezen a Szigeten, néhány nappal korábban tartottak meg. Emlékszem persze a Prodigy-ügyre is, én hajnalban, a szállásunkra menet a friss Népszabadságból értesültem róla, hogy a britek visszamondták a budapesti fellépést.
Rengeteg témát írtam össze, kijött volna egy többórás partizános mélyinterjú is, mi azonban nem készítettük el a “patreonos változatot”, csak az egyórást, ugyanis abban maradtunk, hogy hatvan percnél semmiképpen ne legyen hosszabb a pódiumbeszélgetés, beleértve a betéteket, egy Felső Tízezer-videót, melynek János a főszereplője, illetve a könyvbemutatók elmaradhatatlan kelléke, a felolvasás. És persze a közönségkérdések, de ezek már pluszban is beleférnek.
Hétfőn este eljött az igazság pillanata, egész nap rajtam volt az a para, amit a korábbi tudósító a Faludy-esten udvariasan megilletődésnek nevezett. Szerencsére a családom felmentett minden egyéb családi kötelezettség alól, így csak annyi dolgom volt, hogy itthon átnézzem a kérdéseket, pihenjek, regenerálódjak. Szerencsére amint felléptünk a pódiumra, ez elmúlt, megnyugtatott a sok ismerős arc, illetve az, hogy nem voltak nagyon üres székek a könyvtár olvasótermében, mintegy kéttucatnyian hallgatták meg a telexes újságíró és az egykori helyi libsi blogger, még korábban napilapos tudósító beszélgetését, igaz, nem politikáról, hanem szinte kizárólag irodalomról és kapcsolódó művészetekről.
A teljes beszélgetést most nem idézném fel, hiszen már így is hosszú a poszt, de szó volt gyulaiságról, a magyar irodalom jelen állapotáról, irodalmi kánonról, és persze voltak aktuális témák is: Index, Telex, zenei kapcsolódás, foci, amely nagyban meghatározta a könyv fő témáját, az idejekorán megszakadt apa-fiú kapcsolatot.
A második percben, nagyjából az első kérdés elhangzása után fellélegeztem és elmúlt a félelem, ami addig szorított: vajon meg tudok még mukkanni ennyi ember előtt? Nem gond, hogy az elmúlt nyolc-tíz évben egész másfajta szocializáción mentem keresztül én és a közönség (nem beszélve a vendégről), ezáltal egyfajta párhuzamos egymás mellett elbeszélés hibájába esek? (Ezt a dilemmát úgy oldottam fel, hogy visszatértem az interjúkészítés alapszabályához: azt kérdezzem, ami engem érdekel, nem azt, amiről azt gondolom, hogy a közönség nagyobb részét érdekelheti, hiszen csak így lehet hiteles egy beszélgetés.
Nem én állítom, hanem mások, hogy jól sikerült a könyvbemutató, igyekeztünk szórakoztatóan, könnyeden, de nem bugyután beszélni a könyvről és annak kapcsán mindenféléről. A könyvtárosok egyébként rögzítették az egészet, amit nem hoznak teljes terjedelmében nyilvánosságra ugyan, de a podcastjukban közölnek részleteket és ide felkerült egy galéria is. Állítólag a helyi média minden ilyen eseményt rögzít, most sem a tévétől, sem az ingyenes helyi laptól/hírportáltól nem jött tudósító, de sebaj, már az is nagy dolog, hogy egy NER-városban ilyen rendezvények elé nem gördítenek akadályt.
Alföldi blog 